Idétlenségnek tűnhet, de olykor azt hiszem képtelenek vagyunkhosszabb ideig boldognak lenni. Nap mint nap futunk a boldogság után, hajszoljuk szüntelen és amikor végre megkapjuk azt amitől vagy akitől reméltük mégsem tudunk szívből örülni. Nem tudom hogy van ez. Olvastam már ilyeneket, tudom hogy nem 'saját találmány', de mégis belém hasít és lelkem legmélyében megsebesít ez a felismerés. Őszinte leszek: én nem hittem, hogy ilyen létezik... félek a sötét szellemektől, akik a múlt felől árnyékot vetnek a jelenre- és lehet nem is teljesen alaptalanul, hiszen volt már úgy, hogy kilátástalan sötétjükbe vonták jelenem napsugarát... azt mondják, akkor nem is volt igazi napsugár, hisz azt semmilyen árnyék sem takarhatja el...de honnan tudhatná az ember biztosan, hogy mikor igazi a napsugár?-meleg és fényesen ragyogó más is lehet...Ellenben abban a félelelemben sem szabad megmaradni és... -most az jönne: ÉLNI, de nem jó ide a szó,hisz az nem élet. Az élet feltételezi a szabadságot, aki szabad, az pedig nem fél!De az is igaz, hogy nehéz az első megélt tél után hinni az örök kikeletben. És mi van ha nem is kell?-lehet, hogy nem kell, lehet, hogy elegendő csak abban hinni, hogy a telet mindig tavasz követi és a tél nem lehet végtelen. Ha azonban télen szomorúak vagyunk és nosztalgiával gondolunk a meleg esetleg forró tavaszi pillanatokra, tavasszal pedig elkezdünk rettegni a téltől tudatosan, vagy tudatalatt kizárjuk a valódi élet, a valódi öröm lehetőségét. Éppen ezért valamilyen módon meg kell óvni szívünket agyunk mindent uralni vágyó önvédelmi rendszerétől és hagyni magyunkat élni. Megragadni a tavaszokat -ahogy Nemes Ödön atya mondaná-szabandon, örömmel, szeretettel!