2009. december 30., szerda

találkozás

"Ezek a találkozások általában olyankor történnek, amikor valamilyen határhoz érünk. A lelkünknek meg kell halnia, hogy újjászülethessen. A találkozások megvárnak, de a legtöbbször éppen mi nem hagyjuk, hogy valóra váljanak. De ha végképp el vagyunk keseredve, ha már nincs mit veszítenünk - vagy ha éppen ellenkezőleg: imádjuk az életet -, az ismeretlen testet ölt és a világ kifordul a négy sarkából."(Paulo Choelo)

...kellenek a találkozások...megváltozunk általuk...mások leszünk...akkor is kell, ha valaki olyannal találkozol,akit már azt hiszed ismersz, és akkor is ha valaki új lép be az életedbe...az emberek nem kopogtatnak mielőtt felborítják a kitalált tökéletes rendedet, amit magadnak alkottál: egyszercsak ottvannak...ottvannak és már el is foglalták helyüket szívedben, anélkül, hogy végig gondolhattad volna, vagy megkérdezték volna szabad-e?-persze mindez csak akkor történhet meg, ha az ajtó nyitva áll, ha nem így van minden marad a régiben...de akkor nem jön senki, az sem, akit szeretnél...kár, hogy a kapcsolatokban nem működik a kulcslyuk-módszer-nem lehet kinézni és előre megfontolni jó lesz-e ha beengedem?Mégis...mégis megéri nyitva hagyni az ajtót, azt hiszem...még akkor is ha magában rejti annak veszélyét, hogy kirabolnak...de ha jól meggondoljuk én hagytam nyitva az ajtót, ezzel megnyitottam önmagam, odaadtam mindent azzal, hogy rábíztam magam a bejövőre-vagyis nem is lehet engem kirabolni-magam adok oda mindent, csak az a baj ezt gyakran elfelejtjük-pedig nem szép és nem jogos az ajándékot visszakérni!
Furcsa, hogy aki egyszer bejütt, annak már mindörökre helye van szívemben, akkor is ha rég nem láttam-egyszer felbukkan és újra "leül" ugyanoda, ahová mindig szokott, az ő helyére és akkor is, ha meghalt- attól, hogy valaki már nem a földön lakik, nem jelenti azt, hogy a szívemből is elköltözik...sőt, talán ha a földön nem lakik már, még többet időz a barátainál...
Mindig különlegesnak érzem magam, ha rádöbbenek, hogy vannak barátaim-úgy értem igazi barátaim-persze ilyenből nincs sok, de van akinek nincs és néha olyan mintha nekem sem lenne, de amikor kezdem úgy érezni, hogy nekem nincs, mindig felbukkan Valaki, aki belémlát, akit megértek és aki megért, akivel nagyjából ismerjük egymást:)

2009. december 27., vasárnap

Miért mindig azok a csillagok hullanak le, amelyek bevilágítják fényükkel az utat?


Érthetetlen, hogy miért mindig azokat az embereket veszítjük el, akikre azt hittük mindig számíthatunk majd...miért azok halnak meg, miért azok lépnek ki az életünkből és hagynak magunkra akikre úgy érezzük még szükségünk van?-és nem tehetünk mást, mint elengedni...
...néha arra gondolok, hogy jó lenne minden csodát leírni, hogy aztán, ha sokáig nem történik semmi olyan nagyon szép és boldog, az ember tudja újraolvasni és örülni neki, hogy milyen jó volt, s gondoljon arra, hogy ha soha többé nem is lehetne ugyanolyan boldog mint akkor, mégis csodálatos élete van, mert ilyen csodák történtek vele...persze minderre csak akkor gondolok ha már elmúlt valami nagyon szép, mert amíg kézzelfoghatóan ittvan, addig élem, élem és élvezem minden pillanatát, hogy semmit se mulasszak el belőle, hogy teljesen kiürüljek, mindent odaadjak és mindent befogadjak...és azt hiszem ez így van jól...olyankor ha az ember épp "boldogul", nincs idő írással tölteni az időt, s arra gondolni, hogy mi lesz majd...olyankor egyszerűen csak lenni kell és élni...úgyis olyan ritkán tud az ember lebegve, önkívületben örülni valaminek...nem szabad elmulasztani ezt az érzést, mert törékeny és könnyen elillan és főleg nem szabad kiszorítani más, "fontosabb", racionálisabb feladatok miatt.Igazából ha tényleg boldog voltam, sosem felejtem...de más visszaemlékezni rá csak úgy, spontánul és más ha le van írva...ha csak spontánul jut eszembe egy időszaka az életemnek amit semmiért el nem cserélnék, akkor képekként tér vissza és átszövi az egész életem. Valóban az egész életem, hiszen attól fogva, hogy egy ilyen időszak elkezdődik, ha véget ér is, mégis a legváratlanabb pillanatokban villan fel egy-egy emlékkép, olyan elevenen, mintha csak most történt volna és talán még többet jelent, mint amikor megtörtént. Talán furcsán hangzik, de elmagyarázom: arról van szó, hogy ha épp boldog vagyok, akkor összességében, a történtek sokaságának egészétől vagyok boldog, viszont ha eszembejut valami, akkor maga az az egyetlen apró mozzanat, aminek akkor amikor megtörtént talán nem is tulajdonítottam nagy jelentősőget képes beragyogni az egész napomat. Olyan vagyok mint a gyerekek az édességgel: ha sokat kapnak örülnek neki, mert milyen sok van...de ha nincs már belőle és váratlanul előkerül egy szem cukorka az ágy alól igazi kincsként rejtik zsebükbe.
Arra gondoltam, hogy ha naplót vezettem volna minden egyes napról amikor boldog voltam és leírtam volna minden apróságot,ami örömet szerzett, akkor másképp emlékeznék, mert akkor nem egyetlen pillanat villana fel csupán,s aztán még egy, s holnap talán egy másik rakoncátlan sorrendben meghazudtolva az idő folyását, hanem megint minden ottlenne együtt, sorban. egy egész napra emlékeznék, minden szóval, minden pillantással minden mosollyal, mindenkivel és mindennel ami akkor történt...egy kicsit újraélném az egészet. Így, hogy nem írok ilyen naplót -és valószínűleg nem is fogok- nem jelenti azt, hogy nem őrzök minden pillanatot a szívemben, csupán csak nem vagyok képes mindent előkapni egyszerre, amikor szeretném...de ottvan, mélyen, és ha kell előbújik a megfelelő szikra a csodámból és megvígasztal...

2009. december 23., szerda

Mesém:)

video


Ha már ittjársz, kérlek nézd meg! Ez az én karácsonyi ajándékom, az egyik kedvenc mesém...egyszer, amikor elsőosztályos voltam, a karácsonyi szerepben én játszottam a kis gyufaárus lányt. Sosem szerettem különösebben szerepelni, de azon a Karácsonyon hihetetlenül boldog voltam, hogy én kaptam meg a szerepet...Nagyon sokat gyakoroltam, és azt képzeltem, a kis gyufaárus lány, amennyiben tényleg létezett- és miért ne létezett volna, ha már Andersen írt róla- általam fog életre kelni és megszólalni, és kimondhatatlanul fontos, hogy teljesen ő tudjon általam szólni, mert csak így tudja megosztani a többiekkel annak a szörnyű,de mégis csodálatos éjszakának az élményét...a szövegből szinte már semmire sem emlékszem, csupán egyetlen mondatra: "fázom, hideg van..átfagyott a lábam...":) de a többi szerepeimből még ennyire sem:P
Boldog,békés Karácsonyt!

Azt kívánom...


A hó utolsó nyomai is eltűntek ma reggelre...olyan, mint a Hamupipőkében: a varázslat nem tart örökké- sőt, ha jobban átgondolom kivételesen szerencsések voltunk,nem úgy mint Hamupipőke, hiszen a hótakaró tovább tartott mint csupán egyetlen éjszaka...az is igaz, hogy bár a varázslat a mesében csak pár órát tett természetfelettivé, a mese vége mégis jó lett, jobb mint bármilyen varázslat...de én Karácsonyra kívántam a havat...
a valóságban az kívánságok nem is teljesülnek?...lehet, hogy minden csak a mesékre érvényes? de ez butaság...mi értelme elhitetni a gyerekekkel, hogy az életben is így történik, ha nem igaz?...mégiscsak igaznak kell lennie! Az jutott eszembe, hogy talán a néni a templomból, a harmadik padból "ellenkívánt". Talán azért olvadt el a hó, mert ő azt kívánta, hogy olvadjon el, mert fáj a lába, és ha hó van, akkor jég is van és Karácsonykor nem tudna eljönni szentmisére...A kívánságok igenis teljesülnek, ennek így kell lennie...csak lehet, hogy valaki sokkal erősebben kíván mint én...ez lehet a titka...vagy, nagyobb szüksége van a kívánság teljesedésére mint nekem...

“Christmas is a time when you get homesick - even when you're home.”(Carol Nelson)

honvágy...nagyon mélyről jövő honvágy...olyan mély, ami befurakodik a családi ünneplésbe, a finom illatokba, az ajándékok közé, a jókívánságokba, a karácsonyfadíszek közé, és ha feldíszítettük a fát egyszerűen és lomhán rámpottyan...lassan, finoman, mint egy hópehely, vagy egy toll -és mégis lángralobbant hirtelen...és már égek is, nyugtalanul...nem is tudom igazából hová vágyok...valami tökéletes melegség, boldogság, béke után...valahová, valahová, ami nem is hely, hanem sokkal inkább valami, ami hiányzik a szívemből ahhoz, hogy az lehessek, aki hiányzik...ismét itt a karácsony, és én ismét ittvagyok üres kézzel, és üres szívvel,csak ez a vágyam van:ÉLNI
Boldog születésnapot, Jézusom!

2009. december 22., kedd

...csepp-csepp...



olvad a fehér Karácsonyom ígérete...
esik:),de eső:(
teljesen elszomorodtam, amikor ma reggel kiléptem...
Találkoztam az utcán egy kisfiúval és az anyukájával. A kicsi fiú a homokozó lapátjában akarta hazavinni a havat, hogy ne olvadjon el odakinn:)belegondoltam, milyen cucc lenne ha mindenki hazavinne a homokozó lapátjában egy hógolyónyi telet...
persze hó nélkül is ünnep az ünnep...de azért mégis...úgy szépebb lenne:D Végülis még semmi sincs elveszve, Karácsony a csodák ideje:)

2009. december 21., hétfő

Álom,álom, édes álom...



Csuda dolog ez a vakáció!!! Mamámmal beszéltem ma telefonon- már olyan rég nem hallottam a hangját, hogy rendesen hiányzott. Erre azt hiszem igazán azután döbbentem rá, miután beszéltünk. Előtte is hiányzott, de azt hogy ennyire, előtte nem is tudtam.Talán kicsit paradox tapasztalat, de tényleg így volt.Mama azt mesélte, hogy velem álmodott. Először nem akarta elmesélni nekem,hogy pontosan mit is, de aki ismer az tudja, hogy ritka az aki ellent tud mondani nekem, ha nagyon szeretnék valamit- pontosabban valami teljesíthetőt:D szóval mama elmesélte az álmát, vagyis mind az összes két álmát, amit álmodott és szép volt:)))hát nem nagyszerű? közbe egy kicsit fájdalmas is volt, de csak közbe... Összességében jó lett a vége és mindennek a tetejében még életszerű is volt..ha nagyon szeretném, ha igazán vágyom rá, ha inkrediböl nagyon akarom, akkor ugye teljesülni fog?
...és még valami:kaptam egy hatalmas 3000darabos puzzlet...hát nem nagyszerű?-rengeteg időt képes vagyok eltölteni egy kirakóssal...elhatároztam, hogy Karácsonykor nem tanulok, egy kicsit sem, s akkor...akkor majd az egészet kirakom...sőt, lehet mamiék is segítenek nekem és együtt fogunk játszani:)))

Télikert

Láng Zsolt: Télikert
(részlet)


A télikert azért télikert, mert nyáron is tél van benne, vagy mert télen is nyár?

LÁNY Hároméves korodig nagyon utáltalak. Mindenki kedvence voltál, az élet csipkegalléros hercege. És akkor belázasodtál, nagyon. Ez volt az első harcod a világgal, és én egy darabig a világnak szurkoltam. Aztán megsajnáltalak.

FIÚ Senkit nem vádoltam.

ELNÖK Amikor ide jöttem, semmihez sem értettem. Azt mondták, jó, ha beszállok a hokiba, ez itt a nemzeti sport, megszeretnek, hát jó, mondtam. Mi az a pénz? És alig kellett egyéb, néhány mosoly, néhány újságinterjú, és engem itt mindenki tisztelni kezdett. Mindenki zengedezett rólam. Hát, ha csak ennyi kell, ha belőlem, Szatmári Misiből a vidék felvirágoztatója lett, akkor baj van a világgal.

APA Dolgozott az operában egy fiú, a Lipták, hol itt, hol ott, ahol épp szükség volt rá. Pontosabban nem rá, hanem valakire, mindegy, hogy kire. Már nem is Liptáknak hívták, hanem: Valaki. Neki volt a legkisebb fizetése. A felesége csalta fűvel-fával. Miért mondom ezt, nem is volt felesége.

FIÚ Tisztaság, mondj már valamit!

ANYA Lent maradt.

FIÚ Nem maradt lent, előttem jött fel.

LÁNY Láttam egy galambot elrepülni.

ELNÖK Fehér, fekete és repül, mi az?

APA Egyszer egy reggel borzalmas kép fogadott. Körös-körül madártetemek hevertek. A nyestek átharapták a torkukat, és kiszívták a vérüket. Egyetlen pár maradt életben. Fent pihegtek a legfelső polcon, szemük tele rémülettel. Sokáig nem tudtam, hogyan menekültek meg. Nagyapám fejtette meg: a levegőben köröztek, végig, míg a nyestek lent vérengeztek.

TITKÁRNŐ De a főnököm nejecskéje nem tud repülni! Mihály, a te nejedről van szó.

ELNÖK Mindig is különös asszony volt. Amikor ide megérkeztünk, elkezdődtek ezek a furcsa látomások. Folyton azt mondta, hogy belát a házakba a falakon keresztül. Nagyon szép lány volt, megközelíthetetlen. Rajongtam érte, és azt hittem, ha elveszem feleségül, akkor lassan kiismerem, és ő megszeret. Talán valóban elrepült.

TITKÁRNŐ Micsoda hülyeség! Kész bolondokháza. Kihajol az ablakon, ordít. Hall engem valaki, hé!? Mentsenek ki! Hé!

APA Ha akar, elmehet.

TITKÁRNŐ Tán repüljek?

APA Megpróbálja?

TITKÁRNŐ Csak ön után.

APA És ha sikerül? Próbálja, sikerül neki. Anya?

ANYA Veled a világ végére is! Kidugja a fejét. Nézzétek, hófehér bálnák!

APA Hol?

ANYA Ott!

APA Látom.

ELNÖK Egy egész bálnacsorda. Hahó!

FIÚ Szerelmes akarok lenni!

LÁNY Mennyi szó!

Függöny



...ez az egyik nagy kedvencem...először színházban láttam,csak aztán olvastam...színházban kicsit más volt, hihetetlenül nagy hatással volt rám, ezért is olvastam el aztán...szinte minden mondatból újabb dráma bontakozik ki...na jó, lehet csupán egy egészen kicsikét elfogult vagyok...senki sem tökéletes:P Érdekes egyébként, hogy már majdnem két éve láttam és mégis, még mindig időnként újra és újra eszembe jut...ez egyébként nem jellemző rám. Volt már úgy, sőt mitöbb,gyakran van:P hogy mély benyomást tesz rám egy könyv, egy vers, egy dal, egy előadás, de hogy ennyire átfonja a mindennapjaimat...számomra ez furcsa, kicsit talán varázslatos:)

2009. december 20., vasárnap

Csoda


Eléggé elcsépeltnek érzem mostanság, azt a kijelentést, hogy a boldogságot a mindennapi apró dolgokban kell fölfedeznünk...persze ettől függetlenül még igaznak tartom, csak pusztán arról van szó, hogy bármi baja van az embernek mintegy szemrehányásként akárki ezzel vág vissza...jó, persze, tudom, valószínűleg bíztatni akar, s nincs benne semmiféle rossz szándék...de mégis, van úgy, hogy mégsem vígasztalónak érzem, hanem sokkalta inkább egy olyan közhelynek, amiről az emberek tudják, hogy így szokás mondani és így illik érezni( vagy leagalábbis azt kell mutatni a világban, hogy így érezzük), hogy ezt valljuk mindenkor igaznak,pedig...pedig, legalábbis nekem néha szükségem van nagyobb fajta örömökre...az ilyeneket csodáknak hívom. Lehet nem mindenki hívná csodának amit én ezzel a címmel illetek, de nekem igenis csoda, mert bennem megváltoztat valamit...felemel, feldob, felráz...szóval, szerintem Te is tudod miről beszélek...lehet, hogy számomra is ugyanaz a történés, ugyanaz a találkozás, ugyanaz a hópehely...vagy akármi más csak egy átlagos dolog lenne, vagy legfeljebb egy olyan "hétköznapokban felfedezett apró boldogság", de attól, hogy épp akkor amikor és ott ahol történik, vagy létezik, abban a csodapillanatban mégis nagy csodává válhat.Ilyen történt velem ma is: egy orromra hulló hópehely és...és egy hatalmas taposás elsőként a frissen hullot hóba...inkrediböl...:)))

2009. december 19., szombat

...értékek-elvek-falak...

az ember néha olyat tesz, ami tökéletesen ellentmond az elveinek...tudja ezt és ennek ellenére mégis megteszi...érthetetlen...
eddig mindig azt gondoltam, hogy attól vagyok az aki, hogy kitartok azok mellett az elvek mellett, amiket igaznak hiszek...de...de azt hiszem rájöttem, hogy nem így van...egy ideig csalódott voltam, csalódtam magamban, de most úgy érzem, mégiscsak nem baj...mármint attól, hogy nem azt tettem, amit elvártam magamtól, attól még megmaradtam ÉNnek, talán más lettem, változtam, de attól még ÉN vagyok.
Azt hiszem sokkal inkább attól vagyok önmagam, hogy ha le tudok mondani, át tudok lépni bizonyos előre felépített "védőfalakat" ha úgy látom a repedésein átcsillog egy halvány reménysugár...az a valami, ami a boldogságot sejteti, és ezért a boldogságért képes vagyok lemondani a biztonságról, amit választott szabályok és törvények jelentenek.
A cél elérése csupán másodlagos...bár ez a másodlagosság is olyan észveszejtően mélyen fáj, hogy sosem képzeltem volna...
Egyszer azt olvastam valahol: "a Szeretet nem csupán ad valamit a magából, a Szeretet, a lényeget adja."azaz a mindent, és nem tart meg semmit magának...természetszerűleg, ha ezt emberileg próbáljuk megvalósítani fáj...minden sérülésnek ki vagyunk téve, teljesen védtelenül...de az élmény megéri...
következtetés: tényleg ÉLNI fáj...de ha már így alakult, születtem, akkor élnem kell...ha most épp nagyon fáj is...

2009. december 18., péntek


I think this is not me anymore...
I should return to myself... or maybe it's better to discover where is that ME I've dreamed about before?