Érthetetlen, hogy miért mindig azokat az embereket veszítjük el, akikre azt hittük mindig számíthatunk majd...miért azok halnak meg, miért azok lépnek ki az életünkből és hagynak magunkra akikre úgy érezzük még szükségünk van?-és nem tehetünk mást, mint elengedni...
...néha arra gondolok, hogy jó lenne minden csodát leírni, hogy aztán, ha sokáig nem történik semmi olyan nagyon szép és boldog, az ember tudja újraolvasni és örülni neki, hogy milyen jó volt, s gondoljon arra, hogy ha soha többé nem is lehetne ugyanolyan boldog mint akkor, mégis csodálatos élete van, mert ilyen csodák történtek vele...persze minderre csak akkor gondolok ha már elmúlt valami nagyon szép, mert amíg kézzelfoghatóan ittvan, addig élem, élem és élvezem minden pillanatát, hogy semmit se mulasszak el belőle, hogy teljesen kiürüljek, mindent odaadjak és mindent befogadjak...és azt hiszem ez így van jól...olyankor ha az ember épp "boldogul", nincs idő írással tölteni az időt, s arra gondolni, hogy mi lesz majd...olyankor egyszerűen csak lenni kell és élni...úgyis olyan ritkán tud az ember lebegve, önkívületben örülni valaminek...nem szabad elmulasztani ezt az érzést, mert törékeny és könnyen elillan és főleg nem szabad kiszorítani más, "fontosabb", racionálisabb feladatok miatt.Igazából ha tényleg boldog voltam, sosem felejtem...de más visszaemlékezni rá csak úgy, spontánul és más ha le van írva...ha csak spontánul jut eszembe egy időszaka az életemnek amit semmiért el nem cserélnék, akkor képekként tér vissza és átszövi az egész életem. Valóban az egész életem, hiszen attól fogva, hogy egy ilyen időszak elkezdődik, ha véget ér is, mégis a legváratlanabb pillanatokban villan fel egy-egy emlékkép, olyan elevenen, mintha csak most történt volna és talán még többet jelent, mint amikor megtörtént. Talán furcsán hangzik, de elmagyarázom: arról van szó, hogy ha épp boldog vagyok, akkor összességében, a történtek sokaságának egészétől vagyok boldog, viszont ha eszembejut valami, akkor maga az az egyetlen apró mozzanat, aminek akkor amikor megtörtént talán nem is tulajdonítottam nagy jelentősőget képes beragyogni az egész napomat. Olyan vagyok mint a gyerekek az édességgel: ha sokat kapnak örülnek neki, mert milyen sok van...de ha nincs már belőle és váratlanul előkerül egy szem cukorka az ágy alól igazi kincsként rejtik zsebükbe.
Arra gondoltam, hogy ha naplót vezettem volna minden egyes napról amikor boldog voltam és leírtam volna minden apróságot,ami örömet szerzett, akkor másképp emlékeznék, mert akkor nem egyetlen pillanat villana fel csupán,s aztán még egy, s holnap talán egy másik rakoncátlan sorrendben meghazudtolva az idő folyását, hanem megint minden ottlenne együtt, sorban. egy egész napra emlékeznék, minden szóval, minden pillantással minden mosollyal, mindenkivel és mindennel ami akkor történt...egy kicsit újraélném az egészet. Így, hogy nem írok ilyen naplót -és valószínűleg nem is fogok- nem jelenti azt, hogy nem őrzök minden pillanatot a szívemben, csupán csak nem vagyok képes mindent előkapni egyszerre, amikor szeretném...de ottvan, mélyen, és ha kell előbújik a megfelelő szikra a csodámból és megvígasztal...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése