Ma végre beszéltünk...megtudtam, hogy otthonvan és felhívtam. azt hiszem örült nekem.Nincs jól...fáj neki...azon tűnődöm, hogy mostmár sosem lesz olyan, hogy ne fájjon? Vicces volt és cinikus mint mint mindig, de kiérződött a hangjából, hogy belül is fáj...talán még nem fél...vagy ha igen akkor egy egészen kicsit csak...de nem attól, hogy hazamegy, hanem inkább attól, hogy mi lesz előtte,hogy jól végig tud-e menni a maradék úton...megígértem Neki, hogy csak a tanulással foglalkozom és kitűnő orvos leszek...így, hogy most neki megígértem még erősebben akarom mint valaha, bár eddig is ez volt a legfőbb célom (kivéve azt a rövid időt,amíg...amíg nem,amíg a második helyre szorult)
Még nem tudom elképzelni, milyen lesz ha nem hívhatom fel többé,ha nem futhatok hozzá, ha úgy érzem elfáradtam és elegem van...még nem rossz...Ő kész elmenni, de én nem vagyok kész elengedni...
...betegen is példakép...egy óriás,de nem félelmetes, hanem csodálatos...szeretetreméltó,méltóságteljes óriás...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése